A közismert mondás alapja egyszerű megfigyelés, hiszen a ménkű, vagyis a villám mindig a magasabb fákba csap bele, de legalábbis azokon okoz maradandó nyomokat, az aljnövényzet pedig rendszerint megússza az elektromos égi támadást. Marad azonban a kérdés, hogy miért épp a csalán lett a közmondás alanya, miért nem mondjuk a pitypang, vagy a levendula? A megfejtés megint egyszerű, a közmondás értelme ugyanis dióhéjban az, hogy a mihaszna, másodrendű/rangú növényt (áttételesen embert) kevesebbszer éri rossz dolog, kellemetlenség. Nos, a rögtönzött, és nem feltétlen szakszerű etimológiai kitérő után térjünk a tárgyra, vagyis a csalánra. A csalán mindig is a honi növényvilág mostohagyermeke volt, gyógyhatását, és egyéb erényeit készségesen elismeri mindenki, ugyanakkor a kertekben gyomként tartjuk számon, és a növénnyel való közeli kontaktusból származó fájdalmas emlékek sem ébresztenek iránta feltétlen rokonszenvet (a fájdalmat egyébiránt a bőr alá juttatott hangyasav okozza). Pedig a csalán tényleg hasznos szerzet, el is mondom, miért.

Ő a nagy csalán, bár bemutatni talán nem is kell.  

Ilyen csalánszőrök a csalán minden részén vannak, érintésükkel hangyasav jut a bőr alá, ami égető, viszkető, kellemetlen érzést okoz

A csalán pontos neve nagy csalán, botanikai leírásban Urtica dioica, a valóságban pedig termetes jószág, magassága akár másfél méter is lehet, aki hozzám hasonlóan esett már biciklivel mély, csalános árokba, megerősítheti ezt. A csalán egy évelő, lágyszárú, kétlaki növény, és bárhogyan szépítjük, tulajdonképpen gyomnövény, bár ugyanennyi joggal gyógynövénynek is tarthatjuk. Előfordulási helyei jellemzően a nedves, üde területek, ahol a talaj tápanyagban gazdag, ideális esetben pedig kissé meszes. Vízigénye magas. Nálunk vadon élő növényként ismeretes, a gyógytea alapanyagát is a természetben élő példányokból szerzik be, de Európában van, ahol termesztik is. Ha csalánt akarunk szedni, akkor a növény számára kedvező körülményeket kutassuk, és ott őt is meg fogjuk találni. Mivel a csalán kedveli a nitrogéngazdag talajt, akácosokban egész biztosan találunk belőle de az árokparttól a romos épületekig mindenhol megél. A begyűjtés ideje hosszú, tavasztól őszig próbálkozhatunk, de érdemes vastag kesztyűvel készülni. A legjobb, ha leveleit a szárat alul megragadva, egy felfelé tartó határozott mozdulattal rántjuk le, a kitépett példányok gyorsan fonnyadásnak indulnak, és nehézkesebb lesz a levelek leszedegetése is.

Balszélen a nagy csalán

A begyűjtött leveleket többféleképpen hasznosíthatjuk. Száraz, árnyékos szellős helyen száríthatjuk őket, hogy aztán összemorzsolva, törve teaként, főzetként használjuk, de ülőfürdőként az igen elterjedt aranyeres bántalmakra is jó hatással van.  A friss leveleket és hajtásokat főzelékekbe, salátákba is keverhetjük, természetesen nem nyersen, hanem főzve, ugyanis a főzés során a növény elveszti csípősségét, így biztonsággal fogyasztható, magas C-, B-, K-vitamin, és béta-karotin tartalma egészségünkre válik. Ismeretes még a csalán vértisztító, vizelethajtó hatása, de reumatikus panaszok kezelésére is régóta használatos. Régi, népi gyógymód reuma ellen a fájó testrész csalánlevéllel való csapkodása, ami lehet, hogy hasznos, ellenben nem éppen kellemes dolog, így maradjunk inkább a teánál. A csalán azonban nem csupán emberi fogyasztásra ajánlott gyógynövény, hanem a kertben is hasznát vehetjük, na persze nem földben termő növényként. A csalánlevél ugyanis kiváló növényi trágya is lehet. A csalánalapú zöldtrágya elkészítése könnyű, egy nagyobb edénybe tegyük a leveleket, annyi vizet öntsünk rá, amennyi ellepi a halmot, és alkalomadtán megkeverve  hagyjuk állni bő 10-12 napig. Az erjedés kellemetlen szagát a kupac tetejére szórt kőporral fedhetjuk el, vagy vigyük az edényt a kert egy távolabbi zugába. A megfelelő idő elteltével 1:10 arányban hígítsuk, és a kapott folyadékkal nitrogénben gazdag tápoldathoz jutunk (ám a hagymaféléket ne locsoljuk vele). A csalánlé továbbá kiváló biokertészeti szer a gyakran megjelenő levéltetvek ellen. Ha ez a cél, akkor a leszedett, beáztatott leveleket nem több, csupán egy-két napig szükséges áztatni, és még az erjedés megindulta előtt fel kell használni. Sokféle recept létezik az arányokat tekintve, én magam öt liter vízhez fél kilogramnyi levelet ajánlok, majd két napnyi ázás után a kapott koncentrátumot 5-10-szeres mennyiségű vízzel javaslom higítani. A tetűvel fertőzött leveleket ezután a csalánlével csupán  alaposan le kell spriccelni. 

Csalánkrémleves, ilyen is van. Főzve már nem csíp.

A gyakori nyári kirándulások, természetjárások alkalmával érdemes tehát pár maréknyi csalánlevelet begyűjteni, azonban forgalmas utak mellett sose szedjük a növényt, főképp emberi fogyasztásra, mert a rárakódott szennyeződések miatt nagyobb lehet a kára, mint a haszna. Aki pedig gyakran inna csalánteát, és nem előrecsomagolt terméket szeretne vásárolni, a kertben is nevelheti a gyökerestül hazavitt példányokat, amennyiben a fentebb felsorolt körülményeket biztosítani tudja a házi csalánültetvénynek, ám a csalán tarackoló gyökere miatt érdemes óvatosan bánni vele, a házi termesztéshez elsősorban geotextíliával kibélelt magasított ágyást javaslok.

A csalánról még egy rövidke videóm is van, nézzék meg:

Képek: innen, innen, innen, és innen.