Megyeri Szabolcs kertész blogja

A nagyvárosi létnek rengeteg előnye van, de hátránya is akad bőven. Hiába van minden sarkon egy pláza, éjjel-nappali üzlet vagy gyorsétterem, a sűrűn lakott részek általában nélkülözik a megfelelő mennyiségű zöldterületet, kevés a fa, a virág, a fű. Pedig utóbbiak legalább olyan fontosak - ha nem fontosabbak -, mint az, hogy késő este is vásárolhassunk egy hipermarketben, vagy hogy hajnalban is bekaphassunk egy hamburgert.  

Aki rendszeresen olvassa blogomat, vagy ismer engem, annak nem meglepetés hogy személyes ügyemnek tartom a kérdést, próbálok minél többet tenni azért, hogy a lélektelen urbánus környezet zöldebbé, tarkábbá váljon. Ezért buzdítok mindenki mást is arra, hogy ültessen portája elé fát, virágot, gondozza az utcafronti növényzetet, így lehelve – szó szerint – életet a tégla és beton egyhangú rengetegébe. 

Meseszerű megoldás

A témáról nem lehet eleget beszélni, ezért úgy döntöttem, hogy blogomon új sorozatot indítok, melyben kifejezetten a városi növénytelepítéssel, az utcafrontok szépítésével fogok foglalkozni. Igyekszem használható ötleteket, érdekes tippeket adni, működő példákat bemutatni itthonról és külföldről is, melyek aztán minden magyaroszági város hasznára válhatnak.

Minden összetett kérdés tárgyalását az elején praktikus kezdeni, így bevezetőként a városi zöldterületek történetéről, fejlődéséről és szükségességéről szólnék. A sűrűn lakott települések növényzettel való élhetőbbé tétele, díszítése nem újkeletű dolog, már a Római Birodalom idején is felmerült ilyen igény, és megvalósításban sem volt hiány. A császárság korai szakaszában számos közkert épült, melyek jellemzően oszlopokkal körülvett területek voltak fákkal, bokrokkal, gyakran medencével kiegészítve. Az utcákon lugasok árnyékolták a járókelőket, a házak falaira pedig sok esetben kúszónövényeket futtattak a korabeliek.

 Elképzelt római kori látkép

A sötét (esetünkben inkább szürke) középkorban visszaszorultak az utcai zöld dekorációk, ebben az időszakban az elzárt, saját használatú kertek voltak divatosak, már persze azoknak, akik ezt megengedhették maguknak. Ezeket Hortus conclusus-nak, vagyis elzárt kerteknek nevezték, és csak az arra jogosultak léphettek be oda. A városi köznépnek maradtak a dísztelen, általában szennyes és gondozatlan utcák, a csupasz kőrengetegek. A reneszánsz idején beszélhetünk először valódi várostervezésről, melyben a zöldterületek is szerephez jutottak, de ezek az elképzelések sokszor megvalósíthatatlannak bizonyultak, így inkább csak elméleti jelentőségükről beszélhetünk. Később a barokk kor embere is inkább csak a kertépítészetben jeleskedett, elsősorban az uralkodói, nemesi birtokokra, kastélyparkokra fordítva hangsúlyt.

Az 1700-as évek derekán jelentkező ipari forradalom ugyan a városok hirtelen és nagymértékű növekedését hozta magával, de a felgyorsult termelés, az ipari robbanás éppen a kényelmi funkciókat szorította háttérbe, szinte kizárva azt, hogy a települések a területi fejlődéssel párhuzamosan szépüljenek, zöldüljenek.

                                            Lehangoló ipari városkép

A XIX.-XX. század fordulóján következett be az első komoly lépés a zöldellő városok felé, amiben oroszlánrésze volt az angol Ebenezer Howard vezette kertváros mozgalomnak. Howard elmélete szerint a város és a vidék egybeolvasztásával újfajta életteret lehet kialakítani, melyben a sűrűn lakott nagyváros előnyei egyesülnek a zöldterületek áldásos hatásaival. Munkája nagyrészt elméleti síkon megrekedt, de ő volt az egyik első zöldfelületi szakember, aki hangot adott a városi ember zöldterület iránti igényének.

                                             Ebenezer Garden City-je

Európa más országaiban is felmerültek hasonló törekvések az 1900-as évek elején. Németországban például Robert Milke tájépítész foglalta pontokba a Landesver-schönerung (tájszépítés) törekvéseit, többek közt parkok, közterek létrehozását, az utcák szépítését szorgalmazta, valamint a városok körüli erdő-mező övezetek létrehozását ajánlotta.

Magyarországon Lechner Lajos munkássága volt kiemelkedő ebben az időszakban, ő tervezte az Andrássy utat, és az ő tervei alapján építették újjá Szeged városát az 1879-es nagy árvíz után. Érdekesség, hogy magyarhonban egyetlen városrész épült Ebenezer Howard elméletét követve, ez a Wekerle-telep. Ide a múlt század elején döntően vidéki embereket telepítettek a dinamikusan növekvő főváros munkásigényének kielégítésére, és Fleischl Róbert építész javaslata alapján olyan környezetet teremtettek számukra, mely nem üt el a megszokott fás-kertes miliőtől, mégis városias, sűrűn lakható.

                                                    Az Andrássy út

A modern városépítészetre a legnagyobb hatást a francia Georges Eugène Haussmann tette, Párizs mai arculata elsősorban neki köszönhető. Hosszú évtizedek munkájával vezetése alatt Párizs szűk, nyomorúságos utcái eltűntek, helyettük szélesebb, nyitottabb, fákkal, növényzettel benépesített utak épültek, parkok, közkertek születtek. A Hausmann-féle városideál szerves része volt a park, mint közösségi terület, és az ő munkássága nyomán kezdték a városépítészeti iskolák tudatosan alkalmazni a zöldterületeket.

                                                       Mai párizsi utcakép

Látható tehát, hogy a XX. századig váratott magára az élhető, zöldterületekkel tarkított város eszménye. Mára bizonyított tény, hogy a zsúfolt településeken élőknek elemi szükségletük, hogy a természettel, növényekkel, fákkal kapcsolatban legyenek. Az urbánus flóra megléte kiemelkedően jó hatással van az emberek lelkiállapotára, a város levegőjére, a mindennapi létünkre. A kérdés már csak az, mit teszünk azért, hogy környezetünket zöldebbé, barátságosabbá, élhetőbbé tegyük.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, és innen.