Él egy rokonom Győrben, akinél tavaly ideiglenesen bővült a létszám a lakásban, na nem gyermekük, hanem galambuk született. Egészen pontosan egy galamb tojt az erkélyükre egy tojást, ami jól példázza, hogy a galambok mennyire összebútoroznak az emberekkel a városban. Sajnos a tavalyi tojás sorsa hamar megpecsételődött, és egy, a ház alatti bokorban ért véget a zuhanása, és a benne cseperedő kis fióka sorsa egyszerre. Akkor, amellett, hogy rokonomat kissé megfeddtem az életellenes cselekménye miatt (bár teljesen megértem, a balkonra költöző galambcsalád elég nagy zajjal és sok problémával jár), meg is ígértettem vele, hogy legközelebb legalább egy fotót készít a "gyermekáldásról". Nos, galambtojás idén is került az erkélyre, és erről most fényképet is kaptam, ezt látható alant. A városi galambokról azonban még lehet mit mondani, úgyhogy ejtsünk róluk pár szót. 

Az árván maradt galambtojás, és a hevenyészett fészeképítés maradványai

Az eredetörténetet tekintve a városi galamb pontos rendszertani besorolása nehézkes, a legvalószínűbb, hogy a régmúltban háziasított szirti galambok (Columba livia domestica) visszavadult példányairól van szó, más források szerint pedig a kék galamb (Columba oenas) leszármazottai ezek a szárnyasok. Akárhogy is, a városi galamb (hívjuk csak így) teljes mértékben alkalmazkodott az urbánus léthez, aminek fő oka, hogy természetes ellenségei (például a ragadozómadarak) ebben a környezetben nincsenek jelen. Élelmet, fészkelőhelyet viszont bőven találnak - ahogy az a fenti képen is látszik, még egy nyolcadik emeleti zsebkendőnyi erkéllyel is beérik - tulajdonképpen a város a galamboknak terített asztal és vetett ágy.

Zavaróak, az biztos

De miért is nem szeretjük a galambot? Sokan úgy tudják, hogy a galambok veszélyes fertőzések forrásai, például a papagájkór terjesztői, mely az embernél akár tüdőgyulladást is okozhat. A valóságban azonban a galamb ritkán okoz betegséget, ehhez egészen közeli kapcsolatba kell kerülni az állattal (vagy az ürülékével), és az immunrendszernek is gyengének kell lennie, hogy bekövetkezzen a baj. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének veszélyesek adott esetben az egészségünkre, de komoly fertőzésektől az esetek többségében nem kell tartanunk. A madarak ürüléke az, ami jelentős problémát okozhat, a galambkaka amellett, hogy csúf és undorító, kárt tehet az autók fényezésében, a ruhákban, az épített elemekben, vagy épp a köztéri szobrokban. A nagyobb mennyiségben felgyűlő galambürülék szálló anyagai pedig a fent említett fertőzési faktorokat növelik. Maguk a madarak is sokszor zavaróan hatnak, egyszerűen a jelenlétükkel, hangjukkal, vagy azzal, hogy a felbátorodott (etetett) állatok nagy tömegben lepik el a tereket, udvarokat, utcafrontokat, játszótereket.

Ez az, amit nem kéne csinálni

A galamb elleni harc első lépése a megelőzés, vagyis az, hogy nem szoktatjuk oda őket. Ennek a legegyszerűbb módszere a nem-etetés. A galamb is csak olyan kényelmes, mint bármelyik állat, amit etetni kezdünk. Hamar megszokja az ingyenélelmet, és rövid idő után már szinte követeli azt, ott, ahol eddig is megkapta. Főleg az idősebb, sokszor a magányos embereknek napi programjuk a galambetetés, mintegy a háziállatot pótolva. Ez amellett, hogy a környéknek sem tesz jót, nem is szabályos akció, legalábbis az ország több településén szabálysértési bírság jár az ilyesmiért. A szigor érthető, a közterületi madáráradat hamar lerontja az adott hely látképét, és a tisztítás, renoválás is (köz)pénzbe kerül. Ezért ha közvetlen környezetünkben rendszeresen madarakat etető embert látunk, udvariasan figyelmeztessük az egyébként jószándékú cselekedet befejezésére.

A műmadár inkább viccesnek, mintsem félelmetesnek tűnik, de a galamboknál beválhat

A galamb természetesen nem csak közterületen dúl, lakások erkélyeire, tetőkre, korlátokra is betelepszik. Az elűzésnek több módszere akad, de azt előre leszögezem, hogy a jó öreg vidéki légpuskás metódust nem ajánlom, mert balesetveszélyes, és alig hatásos, a légfegyver hangja nem riasztó, és madarakat gyilkolászni egyébként sem nagy ötlet. Szelíd, de hatásos eljárásból van több is. Ha a szárnyasok csak az erkély, terasz, körgangos folyosó korlátján ücsörögnek, akkor ezen helyek ragacsos masszával való bevonása is beválhat. Még jobb a tüskés beülők használata, a vékony, drótszerű, felfelé meredő fémszálak lehetetlenné teszik a madarak megtelepedését, anélkül, hogy kárt okoznának bennük. A beugrókat, lichthof ablakokat vékony hálóval is óvhatjuk. Ahol a galambok nagyarányban elszaporodtak, például ligetes lakóparkoknál, ott a közösség némi pénzt áldozva felbérelhet szakembert, aki idomított madarával (sólyommal) távozásra bírja a tolakodó szárnyasokat. Általában fél-egy tucat "kezelés" után a galambok odébbállnak, ám egyáltalán nem kizárt, hogy a veszély elmúltával visszatérnek. 

A begyűjtő szakemberek nem feltétlen olcsón, de hatásosan dolgoznak

Az előbbi ötlet olcsóbb változata a műmadarak kihelyezése. Akár házilag eszkábált, akár direkt erre a célra készített, üzletben vásárolt papír vagy műanyag hollót, sólymot vetünk be, a sikerre esély van. Sajnos a galamb nem eléggé ostoba, idővel rájön, hogy a ragadozó csak álca, és visszamerészkedik. Segít, ha időnként áthelyezzük a műsólymot, vagy úgy függesztjük ki, hogy a szél folyamatosan tudja mozgatni. Ha nem akarunk plasztikmadárral vesződni, egy próbát megér a színes forgók, fényvisszaverő elemek (cédé lemez) kirakása is, ezek azonban nem nagyon fognak beválni. Léteznek akusztikus, elektromos riasztókészülékek is, melyek hol működnek, hol nem, ha az elektromos vakondriasztók legendás hatástalanságából indulunk ki, nem fűzhetünk hozzájuk nagy reményeket. 

Ha minden kötél szakad, jöhet a legdrágább, de elég biztos módszer, a begyűjtő szakember, aki a megfelelő helyekre kihelyezett csapdákkal befogja a galambokat, és elszállítja őket. Tőlünk nyugatabbra használnak galamboknak kifejlesztett fogamzásgátlót is, melyet takarmányba kevernek és kiszórnak városszerte, Budapesten ilyenről még nem hallottam.

Képek: innen, innen, innen, és innen.