Melyik a legnépszerűbb, leggyakoribb kerti növény? A rózsa, a leander, a levendula vagy éppen a tuja? Egyik sem, a prímet ugyanis a gyep viszi, hiszen a az elfoglalt alapterületet tekintve egész biztosan nincs preferáltabb növény a fűnél. De vajon ez mindig így volt? Mikortól jellemző a magánkertekre, hogy pázsitos alapra épülnek, és egyáltalán, miért alakult ki az a gyakorlat, hogy rövidre nyírt gyepet tartunk a birtokunk nagyobb részén? És a fő kérdés, amit ugyanakkor valószínűleg kevesen tesznek fel, milyen növény is valójában a kerti fű? A válaszok máris érkeznek!

A gondozott, homogén, rendszeresen nyírt, élénkzöld pázsit sokkal kevesebb ideje divatos, mint azt gondolnánk! Az ókori időkben, a római vagy éppen a görög kultúrákban nyoma sem volt pázsitnak, sem a magánbirtokokon, sem a köztereken, mégpedig azon egyszerű okból, hogy nem volt rá igény. Ha ugyanis alaposan belegondolunk, a pázsit olyan luxus, aminek gyakorlati haszna alig van, hiszen nem jár fogyasztható terméssel, nem jelent táplálékot az állatoknak, a produkciója kimerül abban, hogy tetszetős a szemnek, és hogy el lehet heveredni rajta. Így az ókor embere igazából nem is ismerte a pázsit fogalmát, már csak azért sem, mert a mai értelemben vett gyep rövidre nyírt, ennek az elérése pedig nagyobb felületen értelmetlenül sok időbe és energiába került volna. A középkorban még ennyire sem volt igény a pázsit hóbortjára, a növénytermesztésre alkalmas földeken haszonnövények nőttek, a közemberek kertjeiben - ha egyáltalán volt ilyenjük - szintén zöldségek, gyógynövények fejlődtek, senki nem engedhette meg azt a luxust magának, hogy az idejét és erejét haszontalan dolgokra fordítsa. A kolostorok kertjeiben fejlett gazdaságok működtek, de itt is gyógy-, és haszonnövények teremtek.

Az első időszak, amikor megjelent a pázsit, az a XVII. század első szakasza volt, ekkor az arisztokrata birtokokon léteztek már olyan gyep-elődök, melyek réti növényekből álltak, nem hasonlítottak kinézetükben a mai pázsithoz, de a funkciójuk ugyanaz volt, vagyis nem volt igazi funkciójuk. Egy azonban mégis akadt, ezek a területek azt adták hírül a tulajdonosukról, hogy olyan módos ember, aki megengedheti magának azt a luxust, hogy egy termőterületet nem termesztésre használ. Idővel ez a réti látkép módosult, mégpedig úgy, hogy minél jobban látszódjon a terület dísz mivolta, ezt pedig úgy lehetett elérni, hogy a buja réti növényzetet felváltotta a nyírt, jól láthatóan mesterségesen kialakított, egységes gyepfelület, mely elkülönült minden más termesztésre beállított területtől. A divat terjedésével az egyszerű gyepesített területeket felváltották a díszkertek, melyek még harsányabban hirdették a tulajdonos gazdagságát, és természetesen a díszes pázsit lett ezek alapja. A korszak kiemelkedő kerttervező párosa volt William Kent és Lancelot Brown, aki közel kétszáz kertet alkottak meg dúsgazdag angol arisztokraták számára, és egyben lerakták a romantikus tájkertészet alapjait, amelynek elemeit a mai napig használjuk!

A díszgyep szülőhazája tehát Nagy-Britannia, innen került az idea Írországba, majd Franciaországba, hogy aztán a kontinens nyugati részein mindenhol elterjedjen. Természetesen az Egyesült Államok sem maradhatott ki, a tehetősebb kivándorlók magukkal vitték az új irányzatot, sőt, itt került sor először a fűmagok kereskedelmi célú termesztésére, és a kísérletezéseknek köszönhetően hamarosan sokféle fűmag típus került forgalomba. A pázsit tehát eddig, az 1700-as évek végéig még mindig úri passzió volt, az USA-ban azonban a gyep divatja kezdett elterjedni az alacsonyabb társadalmi osztályokban, nem titkoltan azzal a céllal, hogy a pázsittal rendelkező családi házak gazdái magasabbra pozicionálják magukat. Így pázsit még mindig elsősorban presztízscélokat szolgált, és fenntartása meglehetősen nagy áldozatokat kívánt, hiszen fűnyírógép még nem létezett, így vagy felbérelt személyzettel, vagy fáradságos sajátkezű munkával lehetett mutatós állapotban tartani a gyepszőnyeget. A feljegyzések szerint az USA harmadik elnöke, Thomas Jefferson is elkötelezett híve volt a díszkerteknek, saját birtokán is követte az aktuális divatot.

A nagy változás, mondhatni áttörés 1830-ban következett be, ekkor készítette el Edwin Beard Budding az első fűnyíró gépet, mely a lenti képen látható. Innentől kezdve a kevésbé módosaknak is lehetőségük nyílt nagyobb alapterületű gyepet fenntartani, hiszen a rendszeres nyírás az új eszköznek hála, gyors és egyszerű lett. Pár évtizeddel később ennek (és a gépek fejlődésének) köszönhetően a gyep már nem volt státuszszimbólum, ráadásul egy akkoriban napvilágott látott szabályozás a kertvárosi részeken kötelező távolságot írt elő az út és a házak között, ez pedig hatalmasat lendített a gyep ügyén, hiszen ezt a holtteret valamivel ki kellett tölteni. 

Mára a pázsit egyáltalán nem a gazdagság hírnöke, talán annyi maradt meg a régi elméletből, hogy akinek rendezetlen, elvadult a pázsitja, azt társadalmilag hajlamosak vagyunk lejjebb sorolni, a szép gyep megléte azonban most már senkit nem repít a felsőbb osztályokba.

Végül pedig térjünk rá a bevezetőben említett fontos kérdésre, vagyis hogy mi is a gyep igazából, milyen, melyik növény a fű? Az ún. gyepalkotó növények körébe többféle faj tartozik, így például ilyen a tarackos tippan, az ebtibban, a cérnatippan, a nádképű csenkesz, a vörös csenkesz, a réti perje, vagy az angol perje (a fenti képen ez látható). A boltokban kapható fűmag keverékek jellemzően ezen növények (illetve ezek kertészeti változatainak) változó arányú mixét tartalmazzák. A keverék milyensége függ a felhasználás céljától és a célterület adottságaitól, éppen ezért nem mindegy, hogy taposásálló, díszkerti, vagy árnyéktűrő, esetleg szárazságtűrő keveréket vásárolunk. Gyepesítés, fűmag vetés előtt ezért sose az éppen akciós, vagy a legfelső zacskó vetőmagot válasszuk, hanem mindig előrelátóan, a használatnak és terület jellemzőinek megfelelőt tegyük a kosárba!

Képek: pixabay.com